1946. január 19-én indult meg a magyarországi németek kitelepítése. Az Emlékpont rendhagyó történelemóráján az intézményt vezető Dr. Miklós Péter történész nem csak a kitelepítésről, hanem a magyarországi német nemzetiségűek történelméről és a kitelepítés okairól is szólt, hangsúlyozva: a kollektív bűnösség elve egyetlen néppel szemben sem alkalmazható.

A hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium tizenegyedikes diákjai előtt az előadó mindenek előtt azt tisztázta, hogyan és mikor kerültek a németek Magyarországra. Mint kifejtette, a magyar államiság kialakulásánál is német lovagok és egyházi személyek bábáskodtak – így nem véletlen, hogy a magyar állam német mintára alakult ki. A szászok a középkorban települtek Erdélybe és a Felvidékre, ahol főleg iparral, kereskedelemmel és értelmiségi hivatások űzésével foglalkoztak és a 16. századtól protestáns vallást gyakoroltak, míg a svábok a 18. században települtek Tolna, Baranya és Pest vármegyébe, valamint a Bánság területére – ők katolikus földművesek voltak.

Dr. Miklós Péter kiemelte: a hazai nemzetiségek között mind számában, mind az ország sorsát befolyásoló képességében az egyik legnagyobbnak számított a németség, amelynek nagy része magyarnak vallotta magát. A kulturális egyesületként létrejött, később a náci érdekek szolgálatába álló Volksbundnak a hazai németeknek mintegy egyharmada lett a tagja, míg a Hűség a Hazához Mozgalomhoz – amely nem kötődött a náci eszmékhez – a németség szűk egytizede csatlakozott. E két szervezet tagjainak száma csak töredéke az itt élt német kisebbségnek.

A második világháború győztes hatalmai döntöttek arról, meg kell szüntetni a német kisebbségeket, vagyis ki kell őket telepíteni Németországba, hogy az ne hivatkozhasson saját érdekeinek képviseletére más államok területén, miközben elhatározták Németország lehetőségeinek visszafogását is.

A háború utolsó időszakában a Magyarországról visszavonuló csapatok evakuáltak sokakat a német kisebbség tagjai közül, azonban 1944–45 után a legtöbben visszatértek. A Magyarországra megérkezett szovjet csapatok közülük sokakat gulág táborokba vittek málenkij robortra, majd az onnan visszatérőkre is a kitelepítés várt, amelyről 1945. december 30-án adott ki rendeletet a magyar kormány. A németek kitelepítését a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt támogatta, míg a kisgazdák és a szociáldemokraták ellenezték. A szovjet megszállók elvárása a magyarok felé félmillió német kitelepítése volt, azonban ez messze meghaladta az itt élő németek számát, a valóban kitelepítettek létszáma – a legutóbbi kutatások szerint – 180–200 ezerre tehető.

A német nemzetiségűeket marhavagonokban, személyenként ötven kilónyi ingósággal és transzportonként egy orvossal indították útnak, először Németország nyugati részébe – hogy ne a szovjet megszállási zónában kelljen ellátásukról gondoskodni –, majd később a keleti részre is indultak szerelvények.

– Minden kitelepítés fontos alapja a gazdasági erőforrások újraelosztása volt – jelentette ki Dr. Miklós Péter, hangsúlyozva, hogy a hátrahagyott földterületek, gazdaságok, vállalkozások új gazdákra találtak, illetve lehetőséget adtak a Csehszlovákiából kitelepített magyarok elhelyezésére. A kitelepített németek jelentős része azonban igyekezett közelebb kerülni régi lakhelyéhez, így több család később Burgenlandban telepedett le.