"A demokrácia legszívósabb ellenségei távoznak ezzel az országból, és a nemzet legsötétebb mérgezőitől szabadul meg" - fogalmazta meg a politikai közhangulatot idéző véleményét a kommunista párt szegedi lapja 1946-ban a németek kitelepítésével kapcsolatban. A magyarországi németek elhurcolásának és elűzésének emléknapján, január 19-én 11 órai kezdettel tudományos tanácskozást rendeznek Hódmezővásárhelyen, az Emlékpontban. A hetven évvel ezelőtt megindult kitelepítés témáját öt előadáson járják körbe a meghívott szakértők.

A második világháború győztes nagyhatalmai Potsdamban arról állapodtak meg, hogy a közép- és kelet-európai németeket Németország valamely megszállási övezetébe telepítik át. Magyarországon, az 1945 decemberében megfogalmazott 12.330/1945. számú miniszterelnöki rendelet azt írta elő, hogy „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak tagja volt.”

Az Emlékpont tudományos ülését Zinner Tibor, a Veritas Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetőjének előadása nyitja Szembenézés, 2016 címmel. A Budapest környéki németség deportálásáról Marchut Réka, az MTA kisebbségkutató intézetnek munkatársa tart referátumot. A soproni és a környező települések németsége a hűség "jutalmáért" ‑ az 1921 decemberi népszavazáson Magyarország mellett szavaztak ‑ 1946-ban hazájuk és választott országuk elhagyására kényszerült. E folyamatot mutatja be Krisch András, a Soproni Evangélikus Gyűjtemények vezetője. A magyarországi német nemzetiség identitásvesztése lesz a témája T. Molnár Gizella előadásának; a szegedi egyetem tanszékvezetője a '45 utáni nemzetiségpolitikákról is beszél a konferencián.

Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetője néhány adalékkal szolgál a Csanád vármegyei németség kitelepítéséhez. A történeti kutatás eddig nem foglalkozott e témával, ugyanis ezen a területen nem éltek nagy tömbben németek. A kitelepítés három települést érintett - Almáskamarást, Kübekházát és Újszentivánt -, ahonnan 1946 áprilisában és májusában zajlottak a deportálások. „Elegendő, ha valakinek szép háza vagy gazdasága van, hogy a vagyonából kiforgassák”, azaz kitelepítsék, írta le a korabeli állapotokat Reibel Mihály, a németek lakta Elek katolikus plébánosa. Az egykori források arra is kitérnek, hogy Újszentivánra például több, mint háromszázan érkeztek a kitelepítés lebonyolítására és a "munkát" öt nap alatt végezték el.

Az éppen hét évtizede kezdődött elüldözés első évében mintegy 120 ezer embert, 1947–48 folyamán pedig további ötvenezer személyt hurcoltak Németországba. A háború előtt csaknem félmilliós magyarországi német kisebbség létszáma több mint 200 ezerrel csökkent (a kitelepítettek számát mintegy 180 ezerre teszi a történeti kutatás). A kitelepítések után megmaradt német nemzetiséget tovább sújtotta a magyar politikai vezetés általi kollektív megbélyegzés, így az itt maradtak elvesztették, vagy a nyilvánosság előtt nem vállalták német identitásukat. Ennek bizonyítéka, hogy az 1949. évi népszámláláskor már csak két és fél ezren vallották magukat német nemzetiségűnek, és csupán 22 ezren német anyanyelvűnek (valójában a számuk 200 ezer körüli lehetett) - olvasható Miklós Péter a hétvégén megjelent tanulmánycikkében.