A lengyel nemesi családból származó Margit, mikor családja az Egyesült Államokba emigrált, itthon maradt, hogy életét a szociális munkának szentelje. Alapító tagja és alelnöke volt a női egyenjogúság mellett is síkra szálló, 1908-ban megalakult Szociális Missziótársulatnak, és ő szerkesztette a társulat Keresztény Nő, majd Magyar Nő címen megjelenő értesítőjét is.

A mindössze harminchat éves Slachta Margit az 1920-as nemzetgyűlési választások pótválasztási fordulójában, öt férfi jelöltet maga mögé utasítva, a szavazatok több mint ötven százalékát megszerezve jutott mandátumhoz. Kétéves parlamenti tevékenysége során kiállt a nők társadalmi és szociális helyzetének javításáért és kezdeményezésére valósult meg az iskolaorvosi hálózat elődjének tekinthető iskolanővéri szolgálat. 1923-ban kivált a Szociális Missziótársulatból és megalapította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek több évtizeden át főnökasszonya volt.

A második világháború idején a társaság rendházaiba a megszállt Lengyelországból érkezett menekülteket fogadtak be, majd később a deportálás elől nyújtottak menedéket zsidó polgároknak, köztük Radnóti Miklós feleségének és a költő Heltai Jenőnek.

A háborút követő években Slachta Margit ismét a parlamentben politizált, a Polgári Demokrata Párt és a Keresztény Női Tábor képviselőjeként szót emelt a német kitelepítés, a magyar-csehszlovák lakosságcsere, az egyházi iskolák államosítása és a hitoktatás fakultatívvá tétele ellen. A kommunista hatalom az 1947-ben bevezetett hároméves tervet kritizáló és az emberi jogok védelmére mondott beszéde miatt kizárta a parlamentből és mentelmi jogától is megfosztotta.

Slachta Margit, miután úgy látta, hogy az általa képviselt keresztény értékek érvényesítésére Magyarországon már nem többé nem lesz lehetősége, 1949-ben elhagyta az országot és élete hátralévő részét a Szociális Testvérek Társasága által alapított rendházai életének szervezésével töltötte - Kanadában, Kaliforniában és Kubában. 1974-ben 90 évesen hunyt el Buffalóban.